HTML

Galen

Friss topikok

Címkék

Piknik az árokparton, avagy a Sztalker

2013.07.21. 22:41 G_Norton

3 különbözõ mûfajban (vagy hogy nevezzem) is megtalálható a Sztalker, a Sztrugackij-fivérek talán legnépszerûbb könyve. Egy kicsit errõl fogok írni, kitérve a Tarkovszkij-filmre (ami fölött fél éve kotlok, nem tudnék róla mit írni), és a játékokra is, remélem érdekes tripla összevetés lesz.

Kicsit furcsa nekem, hogy pont a Sztalker lett az írópáros legnépszerûbb regénye. Könnyedén írták meg, mint rutinos írók, már nem volt nyoma A bíborszínû felhõk bolygóját körülvevõ ide-oda totyogásnak. Sõt, nem is regény, kisregény, az új Galaktika-kiadásban alig 170 oldal, viszont hozzátették a film egyik elsõ forgatókönyvváltozatát, továbbá Borisz Sztrugackij utószavát is. Szerencsére a borító alján lévõ szöveget leszedték, a mostani kiadásban nem az szerepel rajta.

 


 

Szóval a Sztalker. A könyv egy erõs felütéssel indít: a Földet meglátogatták a csak Látogatók néven emlegetett ûrlények. Senki sem látta õket leszállni, vagy bolyongani a környéken, viszont amit maguk után hagytak, az elég igen látványos: az elõször fekélyes sebeknek, késõbb veszélyes kincsesbányáknak tartott Zónákat. Veszélyes, mert látható, és láthatatlan, életveszélyes csapdákkal van tele, ugyanakkor mindenféle olyan furcsa, ismeretlen tárgyakkal, amikért két kézzel kap a tudomány: a fekete cseppek, gyilkos lámpák, lidérckocsonyák, korongok, színes gombostûk, vagy az izék. Mivel a területet lezárták, és az õrök keményen õrzik, ezért a fenti cuccok összeszedésére szakosodott sztalkereknek (magyarul: "guberálók") igen veszélyes a feladatuk. Fõhõsünk az egyik ilyen sztalker, Redrick "Red" Schuchart, kinek mindennapjaiba tekinthetünk, ahogy kúszik-mászik a Zónában.

A mû egyik erõssége a sci-fi mellett az olyan tudományos felütések, amik tényleg logikusan próbálnak levezetni-elemezni egy problémát, messze nem SW-stílusban. Na meg a jó karakterek, és a csavaros történet, habár lehet, hogy túl gyorsan faltam a betûket, de bizony párszor vissza kellett olvasnom néhány bekezdést, mert icipicit szétesõ, és csapongó a stílusa, mint Red. Jól alapoznak arra a testvérpár, hogy az ember fél az ismeretlentõl, ezáltal kicsit fél, tart a tárgyaktól is - fogalmunk sincs, mi az eredeti funkciójuk, vagy miért hagyták itt a Látogatók. Némelyiket persze lehet hasznosítani, mint pl az izét (valamiféle rúd, amivel pl autókat lehet hajtani, kifogyhatatlan erõforrás), vagy a nyakláncként hordott fekete cseppeket - ugyanakkor igenis félni kell pl a fura szúnyogpilisektõl (egyfajta gravitációs kút, aminek a középpontjában "sûrûsödik" a gravitáció, nem túl egészséges belesétálni), vagy a lidérckocsonyáktól (kolloid gáz, ami szó szerint kocsonyásít mindent).

A legnagyobb kérdés, hogy miért hagyták itt ezeket? Vajon a Látogatók ugyanolyan szemetelõ piknikezõk voltak, akik eldobálták a szalvéták, mûanyag evõeszközöket, vagy elhagyták a pattogós gumilabdát, amit aztán felfedezett az emberiség? Vagy pedig egész egyszerûen okkal hagyták ott õket a Látogatók, hogy kapcsolatba lépjenek az emberiséggel, ha az képes lesz dekódolni a tárgyak pontos felhasználását? Vagy egyfajta kísérlet ez az invázió elõtt, hogy mennyire fejlett, és intelligens az emberiség?

A mû azonban nemcsak errõl szól, hanem a burzsoázia kritikája is - ezért is érthetetlen, hogy miért nem engedték 8 éven át a megjelentetését. Arról nem is beszélve, hogy 8 év után annyit húztak ki, és változtattak a kisregényen a cenzorok, hogy a végére már a Sztrugackij-fivérek el sem olvasták. Pedig nincs benne kommunista kritika, egész egyszerûen zavarónak találták a csúnya, durva szavakat, az új kiadásban Borisz ír errõl, egészen megdöbbentõ.

A film ezzel szemben más, sõt, nagyon más. Az eredeti mûbõl Tarkovszkij csak a Zónát tartotta meg, illetve a kívánsággépet. Redrick helyett lett a Sztalker, és két másik, teljesen eltérõ karakter: az Író, és a Professzor.  Az Író leginkább az ihletet keresi, a nyugalmat, és a szépséget, míg a Professzor a Zónáról elmélkedik, és titkon el akarja azt pusztítani. A Sztalker pedig elvezeti õket a Szobába, ahol minden kívánságuk teljesül - és elindul a lassú, spirituális utazás, önmagunk megismerése, a válaszaink iránt való kutatás.

 


 

Nagyon sokat nem tudnék errõl írni, a filmet látni kell. Egyrészt hihetetlenül sokrétû film, egy második-harmadik nézéssel is biztosan újabb és újabb rétegek jelennének meg. Amiket nagyon szeretek benne, az a gyönyörû ikonképek: tele van velük a film (egyrészt ugye szláv hagyomány, másrészt Tarkovszkij nagyon alaposan körbejárta ezt már az Andrej Rubljov-ban, ami a leghíresebb ikonfestõrõl szól). Sõt, Tarkovszkij sokszor él a hamis térrel is - azaz a lényegi képdoboz elõtt van egy teljesen üres tér, egyfajta kép a képben. Ja, és muszáj megemlíteni a zárt térben zuhogó esõt, a szintén totál zárt térben térdig érõ, gyönyörû hómezõt, vagy csak simán a szép cseljabinszki természetet, vagy Alekszandr Kajdanovszkijt, a fõhõst. Ez az a mûvészfilm, amit egyszer életedben látni kell, majd évekig emészteni, és újranézni.

 


 

A játékokat is érdemes megemlíteni, ha a Sztalkerrõl van szó, ugyanis igen eltalált, rettentõ erõs hangulatúak lettek. A játékban a Zóna a csernobili, betonfallal elkerített zóna, ahol a sztalkerek dolgoznak, a láthatatlan veszélyforrások az úgyn. anomáliák, amelynek közelében leledzenek a gyûjthetõ tárgyak - mindezt pedig az 1986-os baleset váltotta ki. Elsõ fõhõsünk egy ismeretlen sztalker, akit a mezõn találtak éjszaka félholtan, egy leégett teherautó egyetlen túlélõjeként, és a karján van egy STALKER tetoválás. PDA-ján egyetlen feladat van: meg kell ölnie egy Strelok (magyarul: "Lövész") nevû sztalkert, akinek valamilyen köze van az amnéziás hõsünk múltjához, és ezáltal a jövõjéhez.

 


 

A hangulat iszonyúan el van találva: nincs semmiféle vezethetõ jármû, a bejárható terület gyalog kutyagolva hatalmas, és néhány kivételtõl eltekintve életveszélyes - állandóan figyelni kell az anomáliajelzõ pittyegésére, nehogy egy gravitációs kút szippantson be, vagy a geiger-müller számlálót, nehogy a sugárzás végezzen velünk rövid idõ után. Aztán ott vannak a különbözõ mutánsok (pl mutáns, vak kutyafalkák), és még csak most jutunk el az emberi ellenségekhez. Tényleg olyan, mintha a Mad Max Ukrajnába költözött volna...

 


 

A játék többet tartott meg a regénybõl: a sztalkerek, a kívánsággép itt is megvan (csak a Monolit néven emlegetik), továbbá a különbözõ hatású tárgyak (amiket eladni lehet, vagy övre tûzni), az állandóan változó Zóna (sosincs egyetlen biztonságos útvonal sem, ezért rendesen dobálgatni kell a csavarokat a biztonságos átjutáshoz), és az állandó szúrós érzést, hogy valami figyel. Egy idõ után, egy szál pisztollyal a kézben, sima dzsekivel könnyen paranoiássá válik az ember, fõleg amikor eljön az éjszaka, és alig lát valamit.

Na, de én mára abbahagyom az írást. Nálam mindhárom Sztalker 5*, mindegyik a maga módján fantasztikus - így kéne minden feldolgozást megcsinálni.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://norton91.blog.hu/api/trackback/id/tr315905933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.